11. fejezet

sziasztok! itt a rész!! :D remélem mindenkinek tetszik és aki volt már szerelmes vagy utasították már el, az tudja, milyen ez az érzés ami a mi kis szereplőnket érte. DE nem kívánom senkinek, hogy átélje ezt! SENKINEK! Jó olvasást :D 

by:me:D

most egy idézetet hoztam nektek, nem képet kezdésnek :)) remélem nem baj:

Ha gyűlölnél! de csupán nem szeretsz.
Fáj? Nem. A kínok kínos kínja ez.

                                                    ~Fodor Ákos

*Heather*

Csókold meg! Visszhangzott a fejemben George mondata. Mi az, hogy tetszem Jack-nek? Mi az, hogy ő mondja meg neki, hogy mikor csókoljon meg? Min lepődtem meg? Jack felállt, magához húzott és tényleg megcsókolt!  Amikor puha, rózsaszín –és igazán csókolni való- ajkai az enyémhez értek, szinte a fellegekben jártam. Barátság extrákkal… jutott eszembe. Agyam egyik része azt mondta: öld meg George-t, de a legnagyobb szikra a gondolataimban azt súgta: NE hagyd abba! Annyira jó volt, ahogy éreztem a közelségét, a teste melegét, ahogy biztonságban éreztem magam karjai között. Egy pillanatra minden tökéletes volt, de belegondoltam: mi értelme lenne, ha újra beleszeretnék? Egyszer már majdnem elveszítettem egy ballépésem miatt, mert jártunk… ezt nem akarom még egyszer! Csukva voltak a szemeim, de a könnycseppek ugyan úgy le tudtak gördülni az arcomon. Lassan tudtam csak eltolni magamtól, mert egy részem még mindig azt súgta, hogy szükségem van a csókjára -RÁ van szükségem. A közelségére, a biztonságos melegre és a puha, érzéki ajkaira. Amikor végleg elengedtem –még mindig csukott szemmel- utoljára végigsimítottam mellkasán.

- Mi a baj? –mormolta lágyan és megfogta mindkét könyökömet.

- Jack, én… ezt nem bírom! Ezt nem akarom! –kicsit erősen ellöktem magamtól és sírva szaladtam ki. Lefelé a lépcsőről megláttam Olive konyhában sürgölődő anyját, de figyelmen kívül hagytam. Amint kiértem a hűvös utcára, akkor kezdtem érezni a melegség hiányát. Szaladtam egyenesen a régi búvóhelyemre: Jack-el használtuk, mielőtt még elment volna Bristolba, de már biztos elfelejtette. A mi kis „tanyánk” egy házikó volt, a régi játszótéren. Senki nem járt ide, mert Londonban sokat esik és köd is szokott lenni, és ettől hátborzongatónak tartották ezt a helyet, de szerintünk éppen ettől volt gyönyörű és tökéletes, pont jó hely, ha egyedül akartunk lenni, távol a nagyváros zajától. Beültem a kicsi, mohás padra, felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket és sírtam. Nem tudtam gondolkodni, de abban a percben nem is akartam. Az agyamra valami sötét köd telepedett és minden gondolatomat megemésztette. Ebből a mélységből egy ág reccsenése rántott ki. Lépteket hallottam, ahogy csattogtak a nedves avaron. Gondoltam, hogy biztos nem ide tart a léptek gazdája, de tévedtem. Jack benézett az ajtón, fogalmam sem volt, honnan jött rá, hogy itt vagyok. Sötét volt a házikóba, szóval összehúztam magam, hátha nem lát meg, de nem volt szerencsém. Bejött és leült mellém.

- Heather, én… nem tudom, mi ütött belém, csak elkapott a hév és… csak egy felelsz vagy mersz feladat volt! Nem történt semmi.

- Ahogy mondod! Semmi nem történt! Egyáltalán semmi! Nem szeretsz és én sem téged, ennyiről van szó. George meg van zavarodva, ha azt hiszi, tetszem neked. CSAK és KIZÁRÓLAG barátként szeretjük egymást, igaz? –mondtam a könnyektől fuldokolva. Apró düh lángja lobbant bennem, mert először azt mondja, hogy elkapta a hév –vagyis élvezte azt, amit csinált- a másikban pedig azt, hogy megbánta…

- Igen. Egyáltalán nem tetszel és látom, hogy én sem neked, de te vagy a legjobb barátom, nem akarlak elveszíteni egy ostoba játék miatt. –tette kezét a térdemre.

- Jack. Nem arról van szó, hogy nem tetszel. Nagyon is helyes vagy, de… ahogy mondtad: csak legjobb barátként. Semmi több. –ő sóhajtozott, mintha hazudna.

- Heather, lehet, hogy ez furán fog hangzani, de… - nem tudott többet mondani. Semmi jelét nem láttam rajta, hogy be akarja fejezni a mondatot, ezért nem is feszegettem a szálakat. Öt perc után még is folytatta: - Itt mondogatjuk egymásnak, hogy nem érzünk barátságnál többet a másik iránt, de nekem ennyi nem elég. Lényeg: én sem vagyok biztos benne, mit érzek, ezért arra gondoltam, hogy… le… letesztelhetnénk egymást. –halk volt, de a szavait szín tisztán ki tudtam venni a süvítő szél morajától is.

- Ezt hogy érted? –a sós könnycseppek már nem csordogáltak, hanem inkább az arcomra száradtak.

- Mondtam, hogy furán fog hangzani… - hajtotta le a fejét és felnevetett. Tényleg furán hangzott. –Tudod, Olive-knál belemerültem az érzésbe, hogy két év után újra csókolhatom a szád, de most tényleg ki kéne deríteni, hogy még mindig érzem-e azt a szikrát… irántad. Szikrát… miket beszélek? Tüzet! –meg akar csókolni? Megint? Jó ötletnek bizonyul végül is, hogy tisztázzuk, mi is van köztünk.

- Rendben. De, van egy feltételem. –emeltem fel mutatóujjam.

- Mi lenne az? –terült szét egy mosoly az arcán.

- Ha akármelyikünk azt érzi, hogy elértük a csúcspontot, mármint ahol már nem teszt a csók, hanem valódi és érzelmes, akkor leállunk. –kötöttem ki.

- Rendben. Oké, hogy kezdjük? Én kezdeményezzek, vagy te szeretnél? És, ha már itt tartunk, hogy szeretnéd? Hogy kéne elkezdeni? –olyan volt, mint egy kisgyerek, aki élete első csókjára készül. Olyan kis aranyos. Csak kuncogni tudtam. Mély levegőt vett, megfogta az állam, szemei pontosan bemérték ajkaimat és húzott magához. Amikor újra összeért a szánk, olyan volt, mintha a hideg talajt felváltották volna a lángok, és ha elengedtem volna Jack-t, akkor porrá égtem volna. Úgy húztam magamhoz a tarkójánál fogva, mintha lételemem lenne. Mintha csak nála találtam volna oxigént. Egy életnek tűnt az az öt perc, ahogy csókolt. De ellökött, nem hagyta, hogy tovább lélegezzek ajkain, mintha elvették volna tőlem a levegőt. A mellkasom összeszorult, gyomrom pici gombolyag lett. Ajkaim szomjasan kutatták még az övéit, de nem találták. Jack nem nézett rám. Ahogy eltolt, elfordult tőlem. Ami akkor a legrosszabb volt, hogy láttam, ahogy arca könnyektől lett nedves és ajkai szétnyíltak.

- Jack… - szólítottam meg, de nem felelt, csak kisétált, mintha mi sem történt volna. Száz-ezer darabra törtem szét és a darabok még apróbb szilánkokra… ezek a szilánkok belül martak szét, mintha lenyeltem volna egy törött üvegdarabot. Felálltam, de sírva rogytam a földre. Minden hang azt súgta a fülemben, hogy: UTÁL TÉGED! De nem sokára –levegőt alig kaptam- a hangok a fejemben elcsendesültek, ahogy a fények elsötétültek, úgy éreztem, zuhanok egy végtelen szakadékban. Még egy utolsó hangot hallottam, de nem tudtam azonosítani, hogy kié: HEATHER! És minden elsötétült…