by:me:D
*Heather*
- Hát te meg? –adtam neki kis levegőt azzal, hogy
elengedtem.
- Jöttem látogatóba. Tudod, most kis szünet van az
egyetemen. –mosolygott. Jack 20 éves, Bristolban jár egyetemre, ezért keveset
látom. Régen, mielőtt felvették az egyetemre, itt lakott a szüleivel, a
szomszédban. Finn volt a második legjobb barátom, Jack után, de ő is egyetemre
ment Leedsbe és vele nem tartottuk a kapcsolatot.
Hírtelen Jack a
derekamat körbeölelte és mosolyogva nézett a szemembe. Lassan esett le a
tantusz, de amikor megtörtént, megkérdeztem:
- Hogy jöttél be? –próbáltam mérges képet varázsolni
arcomra, de közben a röhögő görcs szélén álltam.
- Anyudék sehol? –kérdezte egy nagy sóhaj után, a válasz
csak egy fejrázás volt. –Akkor miért nem zárod be az ajtót, te buta?
–mosolygott, de én mégis kihámoztam magam kezei közül.
- Akkor miért jöttél fel ilyen halkan? –meredtem rá újabb
kérdésbombával megcélozva. Vállrántással válaszolt:
- Ijesztgetős kedvemben vagyok. –én is megrántottam a
vállam.
- Nekem ez jó magyarázatnak tűnik. –és megint megöleltem.
Benne és Oliveban bízok meg a világon a legjobban. Tudjátok, Olive lány, Jack
fiú BFF.
Hírtelen benyúlt
a térdhajlatomba az egyik kezével, míg a másikkal a hátamat tartotta, és –szó
szerint- feldobott az ágyamra. Kissé fájdalmasan értem meg az esést, de csak
nevetni tudtam. Alig kaptam levegőt a röhögéstől, amikor Jack felkiáltott:
- Jön a bomba!!! –és már rugaszkodott is el.
- Ááá! –sikkantottam és éppen hogy csak el tudtam gurulni az
ágy szélére, mert rajtam landolt volna.
Rendesen
visszamásztam és odabújtam hozzá. Elkezdett játszani a vasalt hajammal és
magához ölelt. A mellkasára hajtottam a fejem és csak feküdtünk a sötétben…
csak ketten… éreztem meleg leheletét és ezzel ő –tudatán kívül- hideg
hullámokat küldött le a gerincemen. Sokan furcsának tartanánk a kettőnk közti
barátságot, mert néhány dolgot kifejezetten úgy csinálunk, mint a szerelmesek:
amikor ő vagy én hosszabb útra elutazunk, egymás száján csattan a puszi –de az
nem csók!!! Amikor hazaérünk a hosszú utazásból, akkor kimegyünk egymás elé a
vonatállomásra és ott szaladunk egymásnak es pörögve ölelkezünk.
Amit még az emberek
nem érthetnek igazán, az az, hogy mi miért vagyunk jóban egy szakítás után
–főleg ennyire jóban. Hát, azért, mert mi mindig is legjobb barátok voltunk az
ovi óta és mi eleve nem akartuk ezt tönkretenni egy szerelemmel, de egyszer úgy
történt, hogy nyaralni voltunk és Jack hozta a turmixunkat, de elesett a küszöbben
és az egész rám borult, de közben még annyira meg is szédült a srác, hogy rám
esett és ajkaival tapasztotta be az enyémeket. Ebből csókolózás lett, de csak
addig, amíg egy portás nő meg nem szólalt, hogy a mai fiatalok akárhol képesek
lennének CSINÁLNI, ha nem lenne szabály. Mi nevetve felkeltünk a padlóról, én
már menni akartam, de visszahúzott még egy csókra, szóval… így történt az eset.
DE ettől még ugyan úgy szeretjük egymást barátilag J
- Juj! –ugrottam fel mellőle, kitudja, hány óra után.
- Mi a baj? –pislogott rám fáradtan. Ujjai a hajamban már
robotként belejöttek a gyakorlatba, amikor én kipattantam.
- Fel kell hívni O-t, hogy itt vagy! –kaptam magamra egy
pulcsit, mert, ahogy kibújtam a meleg teste mellől, elkezdtem fázni.
- Ne már!!! Minden meglepit elrontasz! –tettetett
szomorúságot.
- Mijért? –én is lebiggyesztettem a számat.
- Mert azt akartam, hogy lepjük meg, mi ketten. –fogta meg
kezeimet és emelte őket mellmagasságba.
- Együtt? –mosolyogtam.
- Együtt. –bólintott rá ő is mosolyogva. Viharként zúdultak
a nyakamba az emlékek.
- Tudod, ez a jelenet kísértetiesen hasonlít arra, amikor
felvettek téged Bristolba. –lehajtotta a fejét, gondolom visszapörgette az
eseményeket.
* visszaemlékezés: 2012.szeptember 1. szombat*
- Jack! Itt van Heather! –kiabált fel Mrs. Harries az
emeltre Jack-hez.
- Rögtön jövök! –hallatszott a válasz. –Vagy inkább nem!
Jöjjön fel! –tipikus. Nevetve a földre néztem és elindultam a lépcső felé.
Kopp, kopp, kopp…
- Gyere! –hallottam az ajtó belső feléből. Óvatosan kinyitottam
az ajtót és megláttam Jack kipirult, de mégis fehér arcát, amint a pólót rakta
bele a bőröndjébe, amit tőlem kapott: egy élénksárga póló, amin feketén
díszeleg egy fekete „SMILE” felirat és alatta villog egy kacsintós smile.
- El sem hiszem, hogy elmész. –ültem le az ágya szélére,
majd puhán végighúztam ujjam a fekete ’FILA’ feliratú bőrönd tetején. Nem
bírtam ránézni… még nem vagyok kész rá, hogy elengedjem magam mellől!
- Én sem. –sóhajtott és mellém ült. Kezemet elvette a
táskáról és az övébe vette, majd megpuszilta ujjperceimet. Legnagyobb
meglepetésemre rögtön ez után felállt és engem is húzott magával. Kezeimet
mellmagasságba emelte és azt mondta:
- Mindent meg tudunk oldani! Akárhányszor tudok, jövök haza!
Mi ketten mindent le tudunk győzni. Heszen tudod: egy ember nem tud mindent
megtenni…
- De több ember nem ismer lehetetlent. –mosolyodtam el. Ez
volt a közös mottónk. A parkettázott talajra néztem, mosolyom lecsöppent az
arcomon végigguruló könnycseppekkel együtt. Lassan egyik kezével elengedte
enyémet és államhoz ért, hogy felemelje fejem, de a másik kezével ugyan olyan
mereven tartotta az enyémet, mintha az odafagyott volna.
- Megoldjuk. –nézett mélyen szemembe és láttam, hogy az ő
szemit is könnyek csípik, de ő próbált erős maradni és „nyelte” őket.
- Együtt? –fogtam két kezembe arcát.
- Együtt. –jelentette ki és úgy ölelt magához, mint még
soha.
*visszaemlékezés vége*
- Istenem, Jack! Te
sírsz? –nevettem halkan és magam felé emeltem fejét.
- Nem… én csak… - nem engedte, hogy megemeljem arcát, amíg
le nem törölte könnyeit a pulcsija ujjával. Olyan édes, amikor sír…
- Te csak? –mosolyogtam még mindig, véglegesen magam felé
emelve arcát.
- Nem lett volna szabad, sajnálom! –szorított volna magához,
de megakadályoztam.
- Mit? –kérdeztem.
- Elengedni… - és olyan erővel szorított, hogy minden egyes
oxigénszilánkot kiszorított a tüdőmből.
- Jack, én… - toltam el.
- Te? –törölte meg ismét bekönnyezett szemeit.
- Nem haragszom! Én hagytam, hogy elmenj! –tényleg magamat
hibáztattam azért, amiért fél évig megszakadt köztünk minden kapocs.
- Mit tehettél volna? Összetörted volna az egyetemről szóló
álmaimat? –varázsolt műmosolyt arcára.
- Ha tudtam volna, hogy fél év után találkozunk megint,
akkor szíves örömest. –újra megöleltem.
- Én meg megengedtem volna neked.
- Na akkor mondd csak, mi a terv! –nevetve húzódtam el.
- Akkor: te elmész O-hoz és én közben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése